Szan-seng egy napon beszélgetés közben a következőket mondotta:
– Ha egy tanítvány érkezik hozzám, akkor is elébe megyek, ha nem szándékozom segíteni neki.
Szerzetestársa, Hszing-hua hírét vette e kijelentésnek, s imígyen vélekedett róla:
– Ha tanítványom érkezik, csak néhanapján megyek elébe, de ilyenkor mindig készséggel segítek neki.

Ta-ce a következő szavakkal fordult testvéreihez:
– Jobban jártok, ha egyetlen lábnyomnyit haladtok befelé, mintha tíz lábnyira kifelé terjesztenétek a Tant. Egyetlen hüvelyknyi belső nemesség t9bbet ér, mint tíz lábnyi tanítóbeszéd.
Magyarázatként Tung-san az alábbiakat fűzte szavaihoz: – Arról beszélek, amiről meditálok, és arról meditálok, amiről nem tudok beszélni.

Egy napon, amikor Lin-csi a kolostor kertjében fenyőt ültetett, arra járt Huang-po.
– Annyi szép bokor virul kolostorunk körül, mivégre ez a fa? – kérdezte.
– Két okból – felelte Lin-csi -, először örökzöldje tegye még szebbé kolostorunkat, másodszor védelmezze az utánunk itt lakó szerzeteseket.
– Önbizalmad nem tetszik nekem – szólt Huang-po.
Lin-csi nem törődve mestere szavaival, maga elé dörmögött:
– Készen vagyok – mondta, és a fa körül megtaposta a földet.
– Réveden marad fönn tanításom – jegyezte meg Huang-po.

Jang-san ezt kérdezte Kuj-santól:
– Ha tízezer dolog ér mit cselekszel? Kuj-san pedig így válaszolt:
– A zöld nem sárga, ami hosszú, nem rövid. Minden dolog szükségszerű, miért kellene hát bármibe is beavatkoznom?
Jang-san tisztelettel hajolt meg előtte.

Jang-san száznapi távolléte után köszöntötte mesterét, Kuj-sant.
– Egész nyáron színedet sem láttam – mondta Kuj-san -, mivel foglalatoskodtál?
– Egy darabka földet műveltem meg, és egy kosárka kölest arattam le – felelte Jang-san.
– Ez igen, látom, nem töltötted haszontalanul az időt, dicsérte meg Kuj-san.
– És neked hogy mivel telt a nyarad? – tudakolta Jang-san.
– Naponta egyszer ettem, és néhány órácskát szundítottam éjfél után – felelte az idős mester.
– Te sem töltötted haszontalanul az időt – állapította meg Jang-san.
Mestere azonban kiöltötte rá a nyelvét, és így szólt:
– A túlzott alázat is ártalmas lehet!

Egy idős szerzetes az értelem jelentésű írásjegyet pingálta kicsiny házának ablakára és falára. Fa-jen ezt helytelenítve így szólt hozzá:
– Az ajtón a bejárat írásjegynek kell állnia, ugyanígy az ablakon és a falakon is.
Hszüan-csü azonban így felelt:
– Az ajtóról akkor is, tudni, hogy micsoda, ha nincs ráírva. Akkor pedig az ablak és a falak is megvannak ezen írásjelek nélkül.

Ti-cang egy ízben vendégül látta Pao-fu egyik tanítványát, és ezt kérdezte tőle:
– Mestered hogyan okítja néked a Tant?
– Mesterünk fölszólít minket, hogy hunyjuk be szemünket, dugjuk be fülünket és állítsuk meg gondolatainkat, hogy ne lássunk, ne halljunk és ne gondoljunk rosszra – felelte a szerzetes.
– Én viszont nem kívánom tőled, hogy csukd be a szemed, és mégsem látsz semmit. Azt sem kérem, hogy dugd be a füled, és mégsem hallasz semmit. Arra sem szólítalak fel, hogy állítsd meg gondolataidat, mégsem terem egyetlen gondolatod sem.

Vu-je a nép tanítója ezt mondotta:
– Ha valaki képzelgéseinek rabja a bölcsek és a hétköznapiak tekintetében, akkor ezek hiába olyanok, akár a pókfonál, mégis elég erősek lesznek ahhoz, hogy az illetőt lehúzzák az állatok világába.

Egyszer tanítás közben Hszüe-feng a pulpitusról egy falabdát gurított le. Hszüan-sa a labda után futott, és visszavitte.
Hszüe-feng elkezdte, Hszüan-sa befejezte. Egyikük csak elkezdte, a másik csak befejezte. Mindkettő tökéletlen. Vajon melyik a helyes út?

Azt kérdezte valaki Jen-toutól:
– Ha a Három Világ, a vágy, a formák és a formák nélküli világ fenyeget, mitévő legyek?
– Ülj le – válaszolta Jen-tou.
– Nem értem – szólt a szerzetes.
– Kapd föl hát a hegyet – rikkantotta Jen-tou, hozd el nekem, és akkor majd megmondom.