A buddhista filozófia tehát egyedülálló módon nem a valóság megmagyarázására törekszik, hanem arra, hogy utat nyisson a megmagyarázhatatlanhoz. Nem áltat egy olyan, örök érvényű igazságként megfogalmazott, világnézet reményével, amely bizonytalan és kusza világunkat végleg felfoghatóvá, és így mindörökre otthonossá teszi. Alaptétele, mely szerint a valóság látása nem filozófia és nem létszemlélet, hanem közvetlen látás dolga, érthetetlenné teszi ezt mindazok szemében, akik szerint a valóság fogalmilag leképezhető és megfeleltethető egy végső leírásnak. A buddhista filozófia inkább a fogalmi és gondolati struktúrák lebontásának és feloszlatásának igényével lép fel, kihúzva a talajt mindazok lába alól, akik konkrét és megfellebezhetetlen igazságokban szeretnének gondolkodni.

Az indiai filozófiák felfogásában a „tudás” mindig alkalmi tudati aktus, amely tárgyát pillanatnyi eseményként fogja fel. Az adott megismerés csupán emléknyomot hagy hátra a tudatban az ismeret tárgyáról, amely nem valódi tudás. A buddhizmus különösen hangsúlyozza az ismeretnek ezt a pillanatnyi, átmeneti jellegét, azaz semmiképpen sem tekinti az emberi tudatot olyan ismeretraktárnak vagy mechanizmusnak, amely gondolatokat és képzeteket alkot illetve tartalmaz. A tudat nem más, mint a megismerés működése, funkciója, és a megismerés egymást követő pillanatai alkotják az ember tudat- folyamatát (saptana), amelyben nincs semmiféle maradandó „ismeret”.

A buddhista hagyomány kezdetétől fogva mind a mai napig, a buddhista létszemlélet tanulmányozása a létezés tartamaival (dharma) és azok csoportjaival való ismerkedéssel veszi kezdetét. E tanulmány nem öncélú, hanem arra szolgál, hogy az ember a saját tapasztalatában be tudja azonosítani ezeket az elemeket. A dharma szó magyar fordítása, a tartam e szónak a „létezés elemei” értelmében vett meghatározására támaszkodik, mely szerint dharma mindaz, ami önnön létét, lényegét (svabhava), vagy önnön jegyét (svalak$a;,a) tartja.

A dolgok pillanatnyiságát a vaibhásika iskola úgy magyarázza, hogy minden dologra négy tudattól függetlenül müködő erő (viprayukta–sapskara) hat igen gyors egymásutánban: a keletkezés (Jati), a fennállás (sthiti), a romlás (Jara) és az elmúlás (anityata). Ezeket a dologtól független erőknek tartják, amelyek mintegy „átrántják” a dolgokat a jövőből a jelenen át a múltba. Ezek szerint dolgok önlétük (svabhava) szerint a jövőben és a múltban éppúgy léteznek, mint a jelenben, csupán a megnyilvánulásuk pillanatnyi.

A karma más szóval indíttatás, cetana: szándékos indíttatásból fakadó cselekvés. Amennyiben ez a cselekvés szabad akaratból történik, úgy mindig valamilyen erkölcsi-tapasztalati következménnyel jár. Amennyiben a tett üdvös (kuSala), boldogságot idéz elő; amennyiben nem üdvös (akuSala), annyiban pedig szenvedést. A karma törvényének következetes figyelembevétele arra a felismerésre vezeti rá az embert, hogy minden élőlény önmaga felelős azért, hogy milyen érzeteket tapasztal, milyen örömöket és szenvedéseket él át.

A buddhista filozófia valamennyi iskolája különbséget tesz az úgynevezett két igazság (satya dvaya) között. A két igazság nem valamiféle elvont fogalom, hanem a tudat tárgyainak (Jneya) felosztása annak megfelelően, hogy mi az, ami végső soron igaz (paramartha-satya), és mi az, ami csak egy „elpalástoló”, „elkendőző” (vagyis elhomályosult, elködösült) tudat számára valóságos (samvrti-satya) Ezért a két igazság tulajdonképpen kétfajta valóságot jelent, amelyek közül végső soron csak az első igaz. A megkülönböztetés jelentősége abban áll, hogy a buddhizmus alaptanítása értelmében a szenvedések körforgásából való megszabadulás csak a végső igazság megértése révén lehetséges. Így döntő annak a kérdésnek a tisztázása, hogy ez a végső valóság miképpen közelíthető meg.

A vaibhásikák (részletezők avagy osztályozók) a korai buddhista iskolák filozófiájának azon képviselői, akik a jelenségek osztályainak felsorolását tartalmazó Abhidharma szövegek tanítását tartották mérvadónak. Az iskola megkülönböztető jellegzetessége az, hogy mind a jövőbeli, mind a jelenlegi, mind pedig a múltbeli tartamokat tényleges létezőknek (dravya-sat) fogja fel. Szerintük a fizikai tárgyak (rüpa) apró, oszthatatlan részecskékből állnak, amelyek az észlelő tudattól függetlenül, valóban léteznek. A tudati jelenségek (citta-caitta) időbeli kiterjedés nélküli pillanatokból állnak, amelyek tárgyukat közvetítés nélkül, „csupaszon” érzékelik.

Az érzékelésnek a következő négy típusát különböztethetjük meg:

1. Érzékszervi érzékelés (indriya-pratyak$a). Az öt érzékszerv valamelyike által megragadott tárgy fogalommentes érzékelése.
2. Elmebéli érzékelés (manasa-pratyak$a). Az a tudatpillanat, amely a tiszta érzékszervi érzékelés pillanatát követi és amellett, hogy megragadja a tárgy vetületét, közvetlenül csak tudatilag észlelhető jelenségeket, például érzeteket, szenveket is érzékel. A tudati érzékelés tárgyai a dharma-dhatu körébe tartozó tartamok. Ennek a tudatpillanatnak döntő szerepe van az ítélet és a képzet létrejöttében, mert ezzel teremtődik meg a kapcsolat a jelen tapasztalás és a múltból származó emléknyomok, beidegződések között.
3. Önmegismerő érzékelés (svasapvedana-pratyak$a): A tudat önmegismerő tevékenysége, amelyet a tárgy megismerésével egyidejüleg fejt ki. Ennek tudható be például az is, hogy úgy tudunk visszaemlékezni a korábbi tapasztalatokra, mint a sajátjainkra, mert egy adott tárgy érzékelésével egyidőben az érzékelő tudat önmagát is érzékelte.
4. Jógi-érzékelés (yogi-pratyak$a): Meditáció útján kifejleszthető különleges érzékelés, amely a tárgy finom jellegzetességeiről, például az állandótlanságáról vagy ürességéről is tudomást szerez.

A valódi ismeret olyan tudás, amelyben egy fogalmi természetű képzetet a valóság egy bizonyos szeletére alkalmazunk, megfeleltetve az egyiket a másiknak. Ezzel a tudati mozdulattal azonban együtt jár a hibalehetőség, hogy a megfeleltetést eleve adottnak vesszük. Az önjegyű tárgy megítélése maga a fogalomalkotás: egy elhatározás (döntés) eredménye, amelyben az érzékelésben adott tárgyat minden mástól elhatároljuk. A fogalomalkotás során az egyes dolgot „megfogjuk”, a fogalom bennünk „megfogan”, és tapasztalatainkat ezáltal leszünk képesek megfogalmazni.